A hét viszont érdekesen vicces álommal indult, tehát nevetve nyugtázhattam: "Ok! Még nem romlottam el!"
Történt ugyanis, hogy egyszer csak a szokásos menekülős álmomban egy őzike hátán lovagolva találtam magam. A házunk felé rohant velem, a következőben meg persze egészen máshol voltunk, és az éjji sötétségben egy farkas üldözött minket. Egyre csökkent a távolság az orda és köztünk, őzikém pedig egyre kevésbé bírta az iramot a súlyommal megrakodva. Megbeszéltük hát (persze, természetesen tudott beszélni) hogy keresünk egy alkalmas fát, és felteszem rá. Farkaska úgyis felmászik érte, én meg le tudom venni, Farka Komát pedig lerázzuk a fáról, és jól összetöri majd magát, hogy nem lesz kedve tovább üldözni minket. Úgy is lett. Egy fehérre meszelt, szögesdrótban végződő betonkerítés mögött találtunk egy alkalmas fát, és feltettem őzikét a lombok közé. Ordas megérkezett, és már kapaszkodott is felfelé, mikor lekaptam onnan Bambit (nem tudom, lehet magasabb voltam?!?) és jól megráztuk a fa törzsét. Nagyot nyekkent szegény bundás, mi pedig nevetve fogtuk menekülőre, hiszen tudtuk jól, hogy még így is utánunk ered. Nem volt mit tenni, a következő kereszteződés közepén leintettem egy robogóst, és ölemben Bambival felültem a srác mögé. A mese csupán ennyi, de a sok feszültség ellenére, végre mosolyogva ébredtem. Mivel a Szerelmem se alszik túl mélyen, pár perc múlva már együtt röhögtünk ezen a szürreális képen, s nehéz volt halkan tenni mindezt, hiszen nem akartuk felébreszteni egyszeri "kölcsöngyerekünket".
Az őz legyen veletek! ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése